Minden korlát egy elfogadott szabály.

Minden korlát egy elfogadott szabály, amely arra vár, hogy átlépjenek rajta. Kiírom magamból, hogy szerettem meg sportolni és gyepálni magamat.

31
július
Az év leghosszabb hétvégéje

Ez az én kis saját beszámolóm lesz, az én szemszögemből, amely talán unalmasra sikeredett, mert még, azt hiszem, nem dagad kellően az írói vénám. Igyekszem az eseményeket időrendbe tenni, valamint reflektálni az érzéseim, benyomásaim alapján, hátha sikerül valamicskét átadni, hogy csapódott le nekem ez a pár nap. Bő egy A4-es oldal lett.

Mindenekelőtt fontos, hogy egyáltalán nem bánom, hogy nem jött össze a csapat a váltóhoz. Elsőre ez így volt jól, hogy így voltam itt jelen, hiszen egyrészt, segítőként hasznos voltam, sőt így volt csak igazán értelme lejönnöm; másrészt, ha majd versenyzőként jövök, már ismerős terepre érkezem :)
Ezen a hétvégén először, de nem utoljára jártam Nagyatádon, az Extrememan-en. Segítő voltam a B784 Teamben, Balut és Kelemen Nórit frissítettük elsősorban, de etettünk-itattunk más csapattagot is, meg szétcsapott ismeretleneket is, akik odaestek hozzánk, a szőke nők (Barack és jómagam) sátrához.
A hétvége természetesen már csütörtökön elkezdődött, aznap foglaltuk el a szállást, kimentünk a tészta partira, Magdika ismerkedett a látvánnyal, a hangulattal és új emberekkel. Kábé, mint gyerek az édességboltban. Nem ez volt az első triatlon verseny, ahol melóztam, de ez volt az első, ahová már úgy mentem, hogy oltárira vártam, élveztem ott lenni, figyeltem, és már vizualizálgattam magamat majdani versenyzőként.
Másnap délelőtt elmentünk bringázni (Nóri, Balu, Tomi meg én), de! én nem hoztam le a sajátomat, hisz nem kalkuláltam edzéssel, s nem volt nálam a lábamon meg a mezemen kívül semmi cucc. Viszont ott volt 5+1 oltári jófej sporttárs-sorstárs, akik egy percet se gondolkodtak, miután elnyikkantottam magam, hogy „de kár, hogy nem hoztam le én is, úgy mennék veletek tekerni”, hogy adjanak alám egy biciklit, egy bringás nadrágot meg sisakot a fejemre, ja és imbuszkulcsot. :D Kölcsönkaptam Balu párjának a bringáját, Balu sisakját, és Norbi csapatmez-nadrágját, Tomi hozott imbuszkulcsot, s így egy jó 2 mérettel kisebb bringán, futócipőben csapattam a B784-vonatban a pénteki egy órás átmozgató tekerést. Hát olyan boldogan mentem életem első névre szóló mezében Extrememan-város környékén! A kis kezdő csíra az avatott Ironman-ek között-mögött.  Na jó, a helytelen geometria miatt már 10 perc után majd’ csillagokat látott a csontos kis popóm, de így legalább nekem is fájt valami ezen a hétvégén. Fiúk-lányok, annyira köszönöm, hogy alám adtátok a cuccokat! <3
Ezen kívül számos fotót készítettünk az Extrememan felirat előtt, más se látszik a fészen, csak ezek; délután pedig pontosan akkor állítottuk a sátrunkat a futópálya mellett, amikor jól esett, muhaha. Este vacsi, kis tészta-party, főztem, készülődés ezerrel, megbeszélés, idegeskedés, telihold a felhők mögött stb.
Ééééés felvirradt a nagy nap… dörgésre, villámlásra. Enyhén szólva izgalmasan indult, áldom is az introvertált természetemet, hogy stressz alatt is tudok kussban nyugodt maradni. Egyben leértünk Gyékényesre, s láttam a rajtot, amit annyira vártam már, élőben. Azt még nem tudom elképzelni, hogy belegázolok halált megvető bátorsággal ebbe a tóba, és kétszer átúszom (inkább azt, hogy úgy megyek majd bele leghamarabb kb. 2 év múlva, hogy csak ne haljak meg :D), de hát a félmaratont se tudtam még nem is oly rég elképzelni. Szólt a Vangelis (asszem itt nem sírtam, csak az eredményhirdetés alatt), majd kis áramszünet után eldördült az ágyú! A cápák úsztak, aztán kijöttek kicsit szaladni, majd megint úsztak, aztán kiszaladtak a bringájukhoz, és eltekertek a naplemen…. helyett Nagyatád felé.
Versenyzőink vigyázó tekintetünk égisze alatt kizúztak a depóból, mi meg vissza Atádra, illetve Norbi és Edit a pálya mellé, aztán meg a futás mellé szintén 2 részletben a hűtőtáskás arzenállal. Izgultam bakker, hogy jól csináljam, nehogy kiessen a kezemből a kulacs, hogy el tudják venni, hogy halljam, mit kiáltanak, nehogy valami rosszat mondjak, egyszóval, nehogy elbazilikázzak valamit, mert azt nem éltem volna túl. De tényleg. Így utólag már persze látom, hogy kicsit bátrabbnak kellett volna lennem, de szerencsére, első bálozóként, én csak max. 25%-a voltam a frissítő-teamnek. Itt Barack és Norbi voltak az ászok, mert már mindkettejüknek van rutinja, nagyon tudták, mit és hogyan kell csinálni. Norbi le is futott Nóri mellett egy laza 15 km-t, asszem az utolsó 3 kört, és ha lett volna különdíj a versenyen a segítőknek, akkor azt ő kapta volna.
Retrospektív átgondolva, legközelebb –ha valamikor újra rámosztják ezt a tisztséget– már okosabban csinálom, megemésztve az itt látott-hallottakat, fogok tudni előre gondolkodni, és ezt-azt kérés nélkül is kézbeadni, mellettük futni hosszabban, határozottan beszélni stb.
Estefelé minden versenyzőnk célba ért. Kelemen Nóri, a Terminátor oltári nagyot ment, a futás közben sokszor ijesztően festett, de láttam rajta, hogy kábé ha beledöglik is, végigmegy. Vele most találkoztam először, eddig csak a fészen láttam, és nagyon örülök, hogy megismerhettem; egy fantasztikus, kedves tündéri ember, és remélem, idővel fogok vele a pályán is találkozni. Edzőbám is kitett magáért, oltárit bringázott, és végig teljesen vállalhatóan viselkedett, és én érzem magam megtisztelve, hogy része voltam a frissítőcsapatának. Ezt a nyugalmat és végtelen erőt, ami belőle árad, vénásan kellene adagolni. Nagyok vagytok, gratulálok! A többi csapatmezes (vagy nem) emberünk is teljesítette a saját távját, akit megismertem, annak hajráztam, és nekik is gratulálok még egyszer!
No, ez messze nem teljes így, sok mindennel ki lehetne egészíteni, tudnék még pár napot ülni rajta, de már így is hosszú lett, viszont a lényeg nagyjából benne van, így hát kilövöm az éterbe.
15
július
Meg vagyok verve a jobb lábammal

Az elmúlt 2 hét zűrös volt, de nem annyira mint megijedtem először. Kellett szaladgálnom haza vidékre, jópár edzés kimaradt. Vasárnap futottam egy laza 8 és felet, jól esett, jól ment, nem is fájt. Viszont azóta mintha be lenne vizesedve a jobb térdem. Ugye eddig sem volt százas, futásra fájt, azért is mentem el orvoshoz, szerdán MR-re, kontroll aug. 1-jén lesz. Nem tudom, hányadán állok e téren, pl. kell-e műtét, így pár hete visszavettünk. Tegnap este elővettem dr. Google-t, kilyukadtam az arthroscopiás térdműtétnél, és majdnem sírva fakadtam, belegondolva, hogy akár ez is várhat rám, és akkor viszon'látás Vicc-air félmaraton.

Bááár, még mindig jobb helyzetben vagyok, mint Ginger ebben a Jóbarátok részben...

Jut eszembe, a nagyatádi váltó nem fog létrejönni. Egyik tag mégsem ér rá, illetve lett volna egy átvehető nevezés féláron, de azt másnak adták oda, és miközben szaladgáltam haza anyámhoz, én is elengedtem (ezektől akkor még függetlenül) ezt a versenyt. Hátrébb szorult a prioritások között hirtelen, és jött is a többi jel/ok, hogy ezt most hagyjuk. Valamint, valljuk be, későn kezdtük el összerakni a csapatot. Úgy gondolom, jobb, hogy így alakult, mint hogy odamegyünk, és bénázunk, szenvedünk, mert nem tudtunk felkészülni.

Visszakanyarodva a félmarcsihoz, ha az sem jön össze, akkor nagyon-nagyon szomorú leszek. Február óta áldozom erre (is) az időt, pénzt, energiát, ez lebeg(ett) célként a szemem előtt, ez tartott fenn a vízen… Hogy akkor gondolkodhatok jövőre a féltávban, ha idén őszre produkálok egy 2.30 alatti félmaratont. Ami tök reálisnak tűnik, bőven meglenne! Ezt nem akarom elengedni, mert akkor már ezen a területen is csődtömegnek fogom érezni magam - bőven elég, hogy a magánéletben lemerült a pozitív/optimista töltet, eltört valami. Na mindegy, erről itt nem fogok rinyálni :)

Ha olvassa ezt valaki, szurkoljon, bátorítson már egy kicsit :)

2
július
Üdítő izomláz

Emlékeim szerint utoljára Gadányi Bálint core trainigjétől volt mocskos-brutál-majdmeghalok izomlázam, egész testemben, valamikor télen. Most ennek közelében sem járok, csak egyszerűen meglepődtem, hogy érzem a lábamat, főleg vádliban, de izomláz ez, mert este fél 11-kor hazaesve már valahogy eszembe se jutott lenyújtani.

Szombaton szépséges új bringámmal tekertem már 113 km-t a srácok mögött. Mennyit számít, hogy jó méretű bringa van alattam :D Jó, hát kellett egy év, hogy kikupálódjak, tavaly csak bele-a-vakvilágba vettem meg a piros outit. Szépséges új bringa egyébként egy használt Specialized Tarmac, karbonvázas, 54-es, Ultegrával. Múlt szerdán beugrottam egy pesterzsébeti boltba egy Bianchit megnézni, jött Balu is szaktanácsadónak, amíg vártam rá, megláttam a Specit, és szerelem volt első látásra :) Megszakértettük, arra jutottunk, hogy ez egy tök jó bringa, árban még pont belefért, lefoglalóztam, és pénteken hazahoztam. Kicsit lesokkolódtam, hogy sittysutty vettem egy ilyen zsír bicót, de a szombati kör megnyugtatott, hogy ez volt az idei év egyik legjobb döntése. Ez a bringa úgy megy mint a parancsolat, szépen tettem a kereket a srácokra végig, nem maradtam le, kényelmes volt – leszámítva a tenyérzsibbadást.

Szombat reggel fogadott még egy jó hír, melynek következménye lett a tegnapi 30 km gyalogtúra a budai oldalon, és az izomláz. P.-t, akivel mentem, a K&H futóversenyről ismerem, ott ült le mellém, és (végre ő már) nem úgy tekint rám, mint egy komplett őrültre. A táv vége felé már fájt a talpam, a bokám is, de azért őszinte volt a mosolyom. Az erdő nyugalma, szépsége, hangjai; a városszéli panoráma a hegyoldalból; a természet lágy öle, a nyugalom és szabadság, valamint az „ez most így van a legnagyobb rendben, ahogy van” és az otthon érzem magam érzések keveredése, a színek, szagok feltöltöttek, helyreraktak, simogatták a lelkemet.  Ja, és hogy ne kanyarodjak el a fő csapásvonaltól, megszületett az elhatározás bennem, hogy jövőre teljesítem a Kinizsi 100-at. Szóval, ez a vasárnap egy király nap volt.

18 nap a szülinapig.

28
június
Nana korobi ja oki

Van egy japán mondás: Ha hétszer elesel, kelj fel nyolcszor (nana korobi ja oki).

Sűrűn eszembe jut, ha nem úgy mennek a dolgaim, ahogy szeretném. A magánélet hullámvasútja most, úgy tűnik, megint zuhanásban. Ennek tetejében, az ortopéd orvos is rám ijesztett a térdem miatt. Jó, nem sportorvos volt, hanem „mezei” szakorvos, de akkor is sikerült neki. 2 hét múlva megyek MR vizsgálatra, addig óvatosan futok, ha futok, és reménykedek benne, hogy nincs ott semmilyen porcleválás, csak megijedt a térdem a résztávozástól és a nem jó vázmérettől. Isten ments, hogy kés alá feküdjek… Ha elúszik a félmaraton, nem tudom, mi lesz. Komolyan. Akkor szó szerint kicsúszik alólam a lábam.

Ma olyan hülye nap van. Este telihold is lesz. De legalább van (még a boltban, csak holnap hozom el) új bringám.

 

22
június
Egyik kedvenc könyvemből

"Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?

Ezt a kérdést tette föl magának Parmenidész Krisztus előtt a hatodik században. Úgy látta, hogy az egész világ ellentétpárokra van felosztva: fény-sötétség, finomság-durvaság, meleg-hideg, lét-nemlét. Az ellentétpár egyik pólusát pozitívnak tartotta (fény, meleg, finomság, lét), a másikat negatívnak. Az efféle negatív és pozitív pólusra való felosztást gyerekjátéknak vélhetnénk. Egyetlen eset kivételével: melyik a pozitív, a nehéz vagy a könnyű? (...) Csak egy dolog biztos: a nehéz-könnyű ellentét a legtitokzatosabb és legsokértelműbb az összes ellentét közül."

Részlet - Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

13
június
Kilátások, jelen állapot

37 nap a szülinapomig.

Múlt héten Balu kérdezte, hogy van-e kedvem menni Nagyatádra, akár váltóban, akár csak segíteni. Hát hogy a fenébe ne lenne?! :) Más is hívott segíteni, szóval mindenképp megyek, aztán valahogy majd elleszek. Bírnám, ha 108 + 10 km-rel kellene lekötnöm magam, és utána még üccsit adogatnék meg pompom-lánykodnék. Eddig tudtommal ketten vagy hárman vagyunk a 4 fős csapatra, hátha összejön a létszám. Már tavasszal is kacérkodtam a gondolattal, hogy váltóban menni kellene, és mellesleg tökre örülök, hogy Balu a bringa nagyobbik részét osztja rám.

Tegnapelőtt volt ez a Hungexpós, K&H futós bohóckodás, amelyre csak azért mentem, mert még valamikor év elején céges csapatban beneveztem, így volt szerencsém du. fél 2-kor a jó fülledt 31 fokban vonszolni magam 7 km-en. A "nyugalmi" (hahaha) pulzusom volt ülve előtte 80, aztán a váltóbotot várva 110. "mikor jön már? nem fog fájni a hasam? jajdek.....melegvan. Tiszta kátyú ez a pálya, mégis vattafakk?" stb. stb. Csak az motivált e futáskor, hogy majd július 28-án is ilyesmi idő lesz valószínűleg. Az átlagom nem igazán tetszik, és ezen most az sem segít szerintem, hogy ahol vizet adtak, lassítottam inni meg magamra locsolni. Hű, kezdek parázni a váltótól... de még 6 hét van és kegyetlenül minden hétvégén lebringázom, amit kell.... és a rajt előtt majd még jobban fogok parázni, hogy ne vágódjak el a fordítóban, egyáltalán, hogy ne szálljak el pulzussal stb.

Ma reggel a szokásos szerdai watt-gyűjtős spinninggel kezdtük a napot. Már kezdek visszatalálni magamhoz a velencei hétvége kipihenése után, és a végére hoztam a 3,3 W/kg-ot. 3 hete kitekertem 230-240 wattot az utolsó etap alatt, ami 3,6 W/kg, kb. jókedvemből, legalábbis ilyen érzés volt 2 nap pihenés után, na akkor lettem állatnak hívva.

Bakker azt hogy lehetne megoldani, hogy versenyeken az utolsó mondjuk fél órában nekem Metallica szóljon??

 

7
június
Mégis hogy jött ez az egész?

"You'll open up your eyes and realize
How you fit in the wild." Mantra (a dal itt)

Bringázni mindig is szerettem, de nem sűrűn mentem. Az úszás tavalyig a legyőzhetetlen mumus volt, mert azt általában mély vízben kell csinálni. A futást sem komáltam sose különösebben, mert ha néha rá is szántam magam, mindig szenvedős volt; persze benne volt a fejemben, hogy biztos menne jobban is, ha rendszeresen futnék, de ugye nem futok, mert inkább lusta dög vagyok. Szóval, nem feltétlen tudtam elképelni, hogy a Sport és a Magdi halmazoknak valamikor lesz egy szignifikáns metszete. Ennek ellenére azért reméltem.

2015-ben, mikor unokatesóm indult az Ironman 70.3-on Bp-en, hívott, hogy menjek ki önkénteskedni. Kb. úgy álltam még akkor is a sporttal, ahogy fentebb írtam. Nem kis adag kisebbségi érzés volt bennem az ott látott sportolókat látva – egy szinte elérhetetlen, külön világként tekintettem rájuk. Mégis jó volt a hangulat, a légkör csupa pozitív, (láttam szép lábakat és szép bringákat), és nagyon tetszett, na! Elkezdett motoszkálni a kisördög, hogy „én is, én is!”, csak jól befogtam a száját, hiszen „úszni? Én?!”. Itt most egyébként próbálom érzékeltetni a korábbi verzióm mentális állapotát, melyet kb. ezekkel a jelzőkkel lehet többé-kevésbé lefedni: gyáva, komfortzónás, kishitű, akaratgyenge, viszont fogékony a jó(ra) bulira, illetve arra, ami jót tesz neki, lelkes is, és lakozik benne valahol a szövetei mélyén egy csakazértismegmutatom-magocska (nem, nem az alien). Szóval itt már megtetszett (a magocska itt jutott hozzá az első adag tápoldathoz), és innentől látom és nagyjából követem uncsitesó triatlonos karrierjét is, aki/amely szintén locsolgatta apránként ezt a magot. Tehát, egyrészt ezért a triatlon.

A sorsfordító lépések viszont csak közel 3 év múlva, tavaly vették kezdetüket.

Tavaly tavasszal megismertem Első Balázst, akit mára bátran nevezek barátomnak, és aki még régebben lett 2x Ironman. Rendkívül kedves fiatalember - mikor elmeséltem neki, hogy az egyik szerda reggeli edzésen Balu azt mondta, hogy egy állat vagyok, ő így reagált nevetve: "kezd kiismerni".

Elmentünk egy szép májusi hajnalon bringázni Gödöllőre, én az ő montijával mentem, de útközben kölcsönadta az országútiját hogy kipróbáljam, milyen egy ilyen paripán ülni. Egy mérettel nagyobb volt ugyan, mint ami nekem való, de a suhanásból, az outi élményből ez szinte semmit sem vett el :) Imádtam rajta menni! Még a szakadó esőben is! Ezt megelőzően csak montin vagy trekkingen ültem, kényelmesek voltak, de kimondottan gyorsan nem lehetett menni velük (pedig azt szeretem ám :)), na de az outi, szerelem volt elsőre! Úgyhogy, ki nem találjátok, nemsokára vettem magamnak egyet. Belépő szintű, "fapados", de azért bírta eddig a strapát. Balázzsal aztán tekertünk még néhányszor együtt, pl. fel a HHH-re (borzalmas volt, a trekkinggel mentem, az út katasztrofális minőségű volt, a fél pedálom nem is kattant be stb.), és szeptemberben Dobogókőre is. Na, ez se volt egy leányálom, Pilisszentkereszttől inkább rémálom. Talán kicsit korai volt ez még nekem, de Balázs csak mondta, hogy menjünk, meg tudom csinálni. Ő már látott akkor is valamit bennem, amit én még nem (mertem). Na, ez a túra végül hatalmas löketet adott az önbizalmamnak, a magamban levő hitemnek, mert igencsak féltem Dk-től, de csak megcsináltam. Még ha le is előzött felfelé kb. mindenki más :D Szóval, ez volt egy mérföldkő flow-élmény, ami megmutatta, finoman szólva, hogy "b……g, hát én erre is képes vagyok!" Pláne ha van valaki mellettem, aki segít, motivál, belémbeszéli, vagy akár helyettem is hisz bennem.

Visszatérve a HHH-re: az júniusban volt, és Balázs már ekkor kijelentő mód jövő időben beszélt az én Ironman-emről (ekkor még bőven leállítottam, mert hülyeségnek tartottam); és mostanában pedig már Leendőnek hív.

Ekkoriban, azaz szeptemberben már az úszástanulás is Bea nénivel elkezdődött. Ezt folyt.később.

2
június
Ma volt a Velence 10x

Ahol én csak 3-at tekertem, de pont elég volt, mert a 3. körre már mindenem (is) fájt, és úgy nehéz volt "tökös" teljesítményt hozni. Be kellene állíttatni szakemberrel a bringát.

3.30-kor keltem, 6-ra lent voltunk (és miután nagynehezen megtaláltuk a versenyközpontot), husss, kb. negyed 10-re kész voltam. Mindkét értelemben. Aztán kb. 20 perc múlva már nem volt semmi bajom, hűsöltem, bámészkodtam stb.

Most du. 3 van, lassan 12 órája talpon vagyok, viszont így is energikusan, boldogan, feltöltődve! Legfőképp boldogan. Tegnap, mikor mondta Balázs a 4.30-at, azt hittem nyakon/szíven/bárhol-csak-hasson szúrom magam, s ez pontosan így volt óracsörgéskor is, meg a bringán is párszor. Aztán szépen beindult a nap, az eső is csak Bp. határában esett, lement a 3 kör, 3 különböző minőségben, a 26.4-es átlagot hagyjuk, bár ennyi alvással! (fogjuk rá arra persze muhaha). Na szóval a lényeg, hogy alig aludtam, szociális életből megint lenyisszantva, fájt stb. stb., de akkor is k... boldog vagyok a bőrömben, és úgy örülök, hogy belevágtam ebbe az egészbe!!

19
május
Az egyik múlt heti vacsora

Mivel nagyon szeretek konyhabűvészkedni, természetesen adja magát, hogy lesz gasztro szekció is, néha receptekkel és fotókkal. Mindamellett, hogy számomra az egyik kikapcsolódási forma a kreatív főzés (kimondottan szeretek borral főzni, néha még az ételbe is teszek, haha :)), ezer örömmel kipróbálok furcsaságokat is.

A mai vacsorámat nem nevezném furának, a tegnapit már inkább. Bizarrul zöld, azaz spirulina algás, joghurtos krumplisaláta (későbbi fázisban főtt tojással, egy kis hússal és paradicsommal).

Az algát múlt héten vettem, por formában, mikor éppen szőlőmagolajat kerestem. Utánanéztem előtte, hogy mégis mitől szuperkaja: kivételesen nagy mennyiségben tartalmaz ásványi anyagokat, vitaminokat, esszenciális aminosavakat, és kiváló teljes fehérjeforrás. Gondoltam, oké, nincs horrorisztikus ára, kipróbálom. Hazahoztam. Majd kibontottam.... Háááát, az a szag! :D Ez nem illat, ez szag... Nem is mertem megkóstolni egy vagy két napig. A zacskón azt írják, hogy valamilyen gyümölcslébe, vagy paradicsomlébe keverve fogyasszuk. Gyümölcslébe keverve kimondottan gusztustalan lett, és miután megittam, nem voltam biztos benne, hogy nem látom viszont... (Végül nem láttam.) Ezen élmény után pár napig ismét hozzá se nyúltam, majd kipróbáltam rizses húsba keverve, és tádám, szinte fel sem tűnt! Jó, hát a méregzöld árnyalatú rizses hús nem mindennapi látvány, nagy szerencsém, hogy vizuálisan (is) edzett falusi lány vagyok, aki megboldogult hajadonkorában jónéhány disznótoron asszisztált. Az utolsó talán 7 éve volt, akkor már a hajnali pálinkázásban is szabad volt részt vennem, na de mindegy, elkanyarodtam :) Na szóval, a fotón látható alkotásban is egész jól elveszett az alga íze (hálaazégnek). Müzlibe keverve már nem bizonyult ilyen nyerő ötletnek, az édes ízekkel számomra egyáltalán nem passzol, így nagyjából be is lőttem a felhasználási területet.

Visszakanyarodva egy gondolat erejéig a disznótorra, csak annyi, hogy a furcsaság is relatiív. Nekem (nekünk itt) mennyire fura ez a büdös, zöld por, míg más országokban minket néznek hülyének, mert megesszük a disznót, vagy a csont/agyvelőt, illetve a marhagyomrot, illetve megint máshol fogyasztanak rohasztott heringet, meg macskát. De hát így szép a világ, ha színes és változatos, s engem speciel gyönyörködtet ez a változatosság, és hálás vagyok, amiért van lehetőségem mindezt a messziről jött cuccot ki is próbálni.

 


18
május
Reggeli gyors, csak úgy

A sport az egyik legkicseszettüljobb dolog, amit csinálhatsz.

Ha fáj is, ha fáradt is vagy, meg korán kell kelni, vagy későn feküdni, mert pl. negyed 10-kor érsz haza. Mert megtanít rá, hogy sokkal több/jobb/tökösebb/strapabíróbb vagy, mint amit hittél magadról. Meg mert a "mindjárthánynifogok" edzés végén olyan, de olyan endorfinlöket száll meg, hogy az egész világot meg tudnád ölelgetni.

Inkább fussatok, de Ne vegyetek drogot ;)