Minden korlát egy elfogadott szabály.

Minden korlát egy elfogadott szabály, amely arra vár, hogy átlépjenek rajta. Kiírom magamból, hogy szerettem meg sportolni és gyepálni magamat.

31
július
Az év leghosszabb hétvégéje

Ez az én kis saját beszámolóm lesz, az én szemszögemből, amely talán unalmasra sikeredett, mert még, azt hiszem, nem dagad kellően az írói vénám. Igyekszem az eseményeket időrendbe tenni, valamint reflektálni az érzéseim, benyomásaim alapján, hátha sikerül valamicskét átadni, hogy csapódott le nekem ez a pár nap. Bő egy A4-es oldal lett.

Mindenekelőtt fontos, hogy egyáltalán nem bánom, hogy nem jött össze a csapat a váltóhoz. Elsőre ez így volt jól, hogy így voltam itt jelen, hiszen egyrészt, segítőként hasznos voltam, sőt így volt csak igazán értelme lejönnöm; másrészt, ha majd versenyzőként jövök, már ismerős terepre érkezem :)
Ezen a hétvégén először, de nem utoljára jártam Nagyatádon, az Extrememan-en. Segítő voltam a B784 Teamben, Balut és Kelemen Nórit frissítettük elsősorban, de etettünk-itattunk más csapattagot is, meg szétcsapott ismeretleneket is, akik odaestek hozzánk, a szőke nők (Barack és jómagam) sátrához.
A hétvége természetesen már csütörtökön elkezdődött, aznap foglaltuk el a szállást, kimentünk a tészta partira, Magdika ismerkedett a látvánnyal, a hangulattal és új emberekkel. Kábé, mint gyerek az édességboltban. Nem ez volt az első triatlon verseny, ahol melóztam, de ez volt az első, ahová már úgy mentem, hogy oltárira vártam, élveztem ott lenni, figyeltem, és már vizualizálgattam magamat majdani versenyzőként.
Másnap délelőtt elmentünk bringázni (Nóri, Balu, Tomi meg én), de! én nem hoztam le a sajátomat, hisz nem kalkuláltam edzéssel, s nem volt nálam a lábamon meg a mezemen kívül semmi cucc. Viszont ott volt 5+1 oltári jófej sporttárs-sorstárs, akik egy percet se gondolkodtak, miután elnyikkantottam magam, hogy „de kár, hogy nem hoztam le én is, úgy mennék veletek tekerni”, hogy adjanak alám egy biciklit, egy bringás nadrágot meg sisakot a fejemre, ja és imbuszkulcsot. :D Kölcsönkaptam Balu párjának a bringáját, Balu sisakját, és Norbi csapatmez-nadrágját, Tomi hozott imbuszkulcsot, s így egy jó 2 mérettel kisebb bringán, futócipőben csapattam a B784-vonatban a pénteki egy órás átmozgató tekerést. Hát olyan boldogan mentem életem első névre szóló mezében Extrememan-város környékén! A kis kezdő csíra az avatott Ironman-ek között-mögött.  Na jó, a helytelen geometria miatt már 10 perc után majd’ csillagokat látott a csontos kis popóm, de így legalább nekem is fájt valami ezen a hétvégén. Fiúk-lányok, annyira köszönöm, hogy alám adtátok a cuccokat! <3
Ezen kívül számos fotót készítettünk az Extrememan felirat előtt, más se látszik a fészen, csak ezek; délután pedig pontosan akkor állítottuk a sátrunkat a futópálya mellett, amikor jól esett, muhaha. Este vacsi, kis tészta-party, főztem, készülődés ezerrel, megbeszélés, idegeskedés, telihold a felhők mögött stb.
Ééééés felvirradt a nagy nap… dörgésre, villámlásra. Enyhén szólva izgalmasan indult, áldom is az introvertált természetemet, hogy stressz alatt is tudok kussban nyugodt maradni. Egyben leértünk Gyékényesre, s láttam a rajtot, amit annyira vártam már, élőben. Azt még nem tudom elképzelni, hogy belegázolok halált megvető bátorsággal ebbe a tóba, és kétszer átúszom (inkább azt, hogy úgy megyek majd bele leghamarabb kb. 2 év múlva, hogy csak ne haljak meg :D), de hát a félmaratont se tudtam még nem is oly rég elképzelni. Szólt a Vangelis (asszem itt nem sírtam, csak az eredményhirdetés alatt), majd kis áramszünet után eldördült az ágyú! A cápák úsztak, aztán kijöttek kicsit szaladni, majd megint úsztak, aztán kiszaladtak a bringájukhoz, és eltekertek a naplemen…. helyett Nagyatád felé.
Versenyzőink vigyázó tekintetünk égisze alatt kizúztak a depóból, mi meg vissza Atádra, illetve Norbi és Edit a pálya mellé, aztán meg a futás mellé szintén 2 részletben a hűtőtáskás arzenállal. Izgultam bakker, hogy jól csináljam, nehogy kiessen a kezemből a kulacs, hogy el tudják venni, hogy halljam, mit kiáltanak, nehogy valami rosszat mondjak, egyszóval, nehogy elbazilikázzak valamit, mert azt nem éltem volna túl. De tényleg. Így utólag már persze látom, hogy kicsit bátrabbnak kellett volna lennem, de szerencsére, első bálozóként, én csak max. 25%-a voltam a frissítő-teamnek. Itt Barack és Norbi voltak az ászok, mert már mindkettejüknek van rutinja, nagyon tudták, mit és hogyan kell csinálni. Norbi le is futott Nóri mellett egy laza 15 km-t, asszem az utolsó 3 kört, és ha lett volna különdíj a versenyen a segítőknek, akkor azt ő kapta volna.
Retrospektív átgondolva, legközelebb –ha valamikor újra rámosztják ezt a tisztséget– már okosabban csinálom, megemésztve az itt látott-hallottakat, fogok tudni előre gondolkodni, és ezt-azt kérés nélkül is kézbeadni, mellettük futni hosszabban, határozottan beszélni stb.
Estefelé minden versenyzőnk célba ért. Kelemen Nóri, a Terminátor oltári nagyot ment, a futás közben sokszor ijesztően festett, de láttam rajta, hogy kábé ha beledöglik is, végigmegy. Vele most találkoztam először, eddig csak a fészen láttam, és nagyon örülök, hogy megismerhettem; egy fantasztikus, kedves tündéri ember, és remélem, idővel fogok vele a pályán is találkozni. Edzőbám is kitett magáért, oltárit bringázott, és végig teljesen vállalhatóan viselkedett, és én érzem magam megtisztelve, hogy része voltam a frissítőcsapatának. Ezt a nyugalmat és végtelen erőt, ami belőle árad, vénásan kellene adagolni. Nagyok vagytok, gratulálok! A többi csapatmezes (vagy nem) emberünk is teljesítette a saját távját, akit megismertem, annak hajráztam, és nekik is gratulálok még egyszer!
No, ez messze nem teljes így, sok mindennel ki lehetne egészíteni, tudnék még pár napot ülni rajta, de már így is hosszú lett, viszont a lényeg nagyjából benne van, így hát kilövöm az éterbe.
15
július
Meg vagyok verve a jobb lábammal

Az elmúlt 2 hét zűrös volt, de nem annyira mint megijedtem először. Kellett szaladgálnom haza vidékre, jópár edzés kimaradt. Vasárnap futottam egy laza 8 és felet, jól esett, jól ment, nem is fájt. Viszont azóta mintha be lenne vizesedve a jobb térdem. Ugye eddig sem volt százas, futásra fájt, azért is mentem el orvoshoz, szerdán MR-re, kontroll aug. 1-jén lesz. Nem tudom, hányadán állok e téren, pl. kell-e műtét, így pár hete visszavettünk. Tegnap este elővettem dr. Google-t, kilyukadtam az arthroscopiás térdműtétnél, és majdnem sírva fakadtam, belegondolva, hogy akár ez is várhat rám, és akkor viszon'látás Vicc-air félmaraton.

Bááár, még mindig jobb helyzetben vagyok, mint Ginger ebben a Jóbarátok részben...

Jut eszembe, a nagyatádi váltó nem fog létrejönni. Egyik tag mégsem ér rá, illetve lett volna egy átvehető nevezés féláron, de azt másnak adták oda, és miközben szaladgáltam haza anyámhoz, én is elengedtem (ezektől akkor még függetlenül) ezt a versenyt. Hátrébb szorult a prioritások között hirtelen, és jött is a többi jel/ok, hogy ezt most hagyjuk. Valamint, valljuk be, későn kezdtük el összerakni a csapatot. Úgy gondolom, jobb, hogy így alakult, mint hogy odamegyünk, és bénázunk, szenvedünk, mert nem tudtunk felkészülni.

Visszakanyarodva a félmarcsihoz, ha az sem jön össze, akkor nagyon-nagyon szomorú leszek. Február óta áldozom erre (is) az időt, pénzt, energiát, ez lebeg(ett) célként a szemem előtt, ez tartott fenn a vízen… Hogy akkor gondolkodhatok jövőre a féltávban, ha idén őszre produkálok egy 2.30 alatti félmaratont. Ami tök reálisnak tűnik, bőven meglenne! Ezt nem akarom elengedni, mert akkor már ezen a területen is csődtömegnek fogom érezni magam - bőven elég, hogy a magánéletben lemerült a pozitív/optimista töltet, eltört valami. Na mindegy, erről itt nem fogok rinyálni :)

Ha olvassa ezt valaki, szurkoljon, bátorítson már egy kicsit :)

2
július
Üdítő izomláz

Emlékeim szerint utoljára Gadányi Bálint core trainigjétől volt mocskos-brutál-majdmeghalok izomlázam, egész testemben, valamikor télen. Most ennek közelében sem járok, csak egyszerűen meglepődtem, hogy érzem a lábamat, főleg vádliban, de izomláz ez, mert este fél 11-kor hazaesve már valahogy eszembe se jutott lenyújtani.

Szombaton szépséges új bringámmal tekertem már 113 km-t a srácok mögött. Mennyit számít, hogy jó méretű bringa van alattam :D Jó, hát kellett egy év, hogy kikupálódjak, tavaly csak bele-a-vakvilágba vettem meg a piros outit. Szépséges új bringa egyébként egy használt Specialized Tarmac, karbonvázas, 54-es, Ultegrával. Múlt szerdán beugrottam egy pesterzsébeti boltba egy Bianchit megnézni, jött Balu is szaktanácsadónak, amíg vártam rá, megláttam a Specit, és szerelem volt első látásra :) Megszakértettük, arra jutottunk, hogy ez egy tök jó bringa, árban még pont belefért, lefoglalóztam, és pénteken hazahoztam. Kicsit lesokkolódtam, hogy sittysutty vettem egy ilyen zsír bicót, de a szombati kör megnyugtatott, hogy ez volt az idei év egyik legjobb döntése. Ez a bringa úgy megy mint a parancsolat, szépen tettem a kereket a srácokra végig, nem maradtam le, kényelmes volt – leszámítva a tenyérzsibbadást.

Szombat reggel fogadott még egy jó hír, melynek következménye lett a tegnapi 30 km gyalogtúra a budai oldalon, és az izomláz. P.-t, akivel mentem, a K&H futóversenyről ismerem, ott ült le mellém, és (végre ő már) nem úgy tekint rám, mint egy komplett őrültre. A táv vége felé már fájt a talpam, a bokám is, de azért őszinte volt a mosolyom. Az erdő nyugalma, szépsége, hangjai; a városszéli panoráma a hegyoldalból; a természet lágy öle, a nyugalom és szabadság, valamint az „ez most így van a legnagyobb rendben, ahogy van” és az otthon érzem magam érzések keveredése, a színek, szagok feltöltöttek, helyreraktak, simogatták a lelkemet.  Ja, és hogy ne kanyarodjak el a fő csapásvonaltól, megszületett az elhatározás bennem, hogy jövőre teljesítem a Kinizsi 100-at. Szóval, ez a vasárnap egy király nap volt.

18 nap a szülinapig.