"You'll open up your eyes and realize
How you fit in the wild." Mantra (a dal itt)

Bringázni mindig is szerettem, de nem sűrűn mentem. Az úszás tavalyig a legyőzhetetlen mumus volt, mert azt általában mély vízben kell csinálni. A futást sem komáltam sose különösebben, mert ha néha rá is szántam magam, mindig szenvedős volt; persze benne volt a fejemben, hogy biztos menne jobban is, ha rendszeresen futnék, de ugye nem futok, mert inkább lusta dög vagyok. Szóval, nem feltétlen tudtam elképelni, hogy a Sport és a Magdi halmazoknak valamikor lesz egy szignifikáns metszete. Ennek ellenére azért reméltem.

2015-ben, mikor unokatesóm indult az Ironman 70.3-on Bp-en, hívott, hogy menjek ki önkénteskedni. Kb. úgy álltam még akkor is a sporttal, ahogy fentebb írtam. Nem kis adag kisebbségi érzés volt bennem az ott látott sportolókat látva – egy szinte elérhetetlen, külön világként tekintettem rájuk. Mégis jó volt a hangulat, a légkör csupa pozitív, (láttam szép lábakat és szép bringákat), és nagyon tetszett, na! Elkezdett motoszkálni a kisördög, hogy „én is, én is!”, csak jól befogtam a száját, hiszen „úszni? Én?!”. Itt most egyébként próbálom érzékeltetni a korábbi verzióm mentális állapotát, melyet kb. ezekkel a jelzőkkel lehet többé-kevésbé lefedni: gyáva, komfortzónás, kishitű, akaratgyenge, viszont fogékony a jó(ra) bulira, illetve arra, ami jót tesz neki, lelkes is, és lakozik benne valahol a szövetei mélyén egy csakazértismegmutatom-magocska (nem, nem az alien). Szóval itt már megtetszett (a magocska itt jutott hozzá az első adag tápoldathoz), és innentől látom és nagyjából követem uncsitesó triatlonos karrierjét is, aki/amely szintén locsolgatta apránként ezt a magot. Tehát, egyrészt ezért a triatlon.

A sorsfordító lépések viszont csak közel 3 év múlva, tavaly vették kezdetüket.

Tavaly tavasszal megismertem Első Balázst, akit mára bátran nevezek barátomnak, és aki még régebben lett 2x Ironman. Rendkívül kedves fiatalember - mikor elmeséltem neki, hogy az egyik szerda reggeli edzésen Balu azt mondta, hogy egy állat vagyok, ő így reagált nevetve: "kezd kiismerni".

Elmentünk egy szép májusi hajnalon bringázni Gödöllőre, én az ő montijával mentem, de útközben kölcsönadta az országútiját hogy kipróbáljam, milyen egy ilyen paripán ülni. Egy mérettel nagyobb volt ugyan, mint ami nekem való, de a suhanásból, az outi élményből ez szinte semmit sem vett el :) Imádtam rajta menni! Még a szakadó esőben is! Ezt megelőzően csak montin vagy trekkingen ültem, kényelmesek voltak, de kimondottan gyorsan nem lehetett menni velük (pedig azt szeretem ám :)), na de az outi, szerelem volt elsőre! Úgyhogy, ki nem találjátok, nemsokára vettem magamnak egyet. Belépő szintű, "fapados", de azért bírta eddig a strapát. Balázzsal aztán tekertünk még néhányszor együtt, pl. fel a HHH-re (borzalmas volt, a trekkinggel mentem, az út katasztrofális minőségű volt, a fél pedálom nem is kattant be stb.), és szeptemberben Dobogókőre is. Na, ez se volt egy leányálom, Pilisszentkereszttől inkább rémálom. Talán kicsit korai volt ez még nekem, de Balázs csak mondta, hogy menjünk, meg tudom csinálni. Ő már látott akkor is valamit bennem, amit én még nem (mertem). Na, ez a túra végül hatalmas löketet adott az önbizalmamnak, a magamban levő hitemnek, mert igencsak féltem Dk-től, de csak megcsináltam. Még ha le is előzött felfelé kb. mindenki más :D Szóval, ez volt egy mérföldkő flow-élmény, ami megmutatta, finoman szólva, hogy "b……g, hát én erre is képes vagyok!" Pláne ha van valaki mellettem, aki segít, motivál, belémbeszéli, vagy akár helyettem is hisz bennem.

Visszatérve a HHH-re: az júniusban volt, és Balázs már ekkor kijelentő mód jövő időben beszélt az én Ironman-emről (ekkor még bőven leállítottam, mert hülyeségnek tartottam); és mostanában pedig már Leendőnek hív.

Ekkoriban, azaz szeptemberben már az úszástanulás is Bea nénivel elkezdődött. Ezt folyt.később.