Minden korlát egy elfogadott szabály.

Minden korlát egy elfogadott szabály, amely arra vár, hogy átlépjenek rajta. Kiírom magamból, hogy szerettem meg sportolni és gyepálni magamat.

31
július
Az év leghosszabb hétvégéje

Ez az én kis saját beszámolóm lesz, az én szemszögemből, amely talán unalmasra sikeredett, mert még, azt hiszem, nem dagad kellően az írói vénám. Igyekszem az eseményeket időrendbe tenni, valamint reflektálni az érzéseim, benyomásaim alapján, hátha sikerül valamicskét átadni, hogy csapódott le nekem ez a pár nap. Bő egy A4-es oldal lett.

Mindenekelőtt fontos, hogy egyáltalán nem bánom, hogy nem jött össze a csapat a váltóhoz. Elsőre ez így volt jól, hogy így voltam itt jelen, hiszen egyrészt, segítőként hasznos voltam, sőt így volt csak igazán értelme lejönnöm; másrészt, ha majd versenyzőként jövök, már ismerős terepre érkezem :)
Ezen a hétvégén először, de nem utoljára jártam Nagyatádon, az Extrememan-en. Segítő voltam a B784 Teamben, Balut és Kelemen Nórit frissítettük elsősorban, de etettünk-itattunk más csapattagot is, meg szétcsapott ismeretleneket is, akik odaestek hozzánk, a szőke nők (Barack és jómagam) sátrához.
A hétvége természetesen már csütörtökön elkezdődött, aznap foglaltuk el a szállást, kimentünk a tészta partira, Magdika ismerkedett a látvánnyal, a hangulattal és új emberekkel. Kábé, mint gyerek az édességboltban. Nem ez volt az első triatlon verseny, ahol melóztam, de ez volt az első, ahová már úgy mentem, hogy oltárira vártam, élveztem ott lenni, figyeltem, és már vizualizálgattam magamat majdani versenyzőként.
Másnap délelőtt elmentünk bringázni (Nóri, Balu, Tomi meg én), de! én nem hoztam le a sajátomat, hisz nem kalkuláltam edzéssel, s nem volt nálam a lábamon meg a mezemen kívül semmi cucc. Viszont ott volt 5+1 oltári jófej sporttárs-sorstárs, akik egy percet se gondolkodtak, miután elnyikkantottam magam, hogy „de kár, hogy nem hoztam le én is, úgy mennék veletek tekerni”, hogy adjanak alám egy biciklit, egy bringás nadrágot meg sisakot a fejemre, ja és imbuszkulcsot. :D Kölcsönkaptam Balu párjának a bringáját, Balu sisakját, és Norbi csapatmez-nadrágját, Tomi hozott imbuszkulcsot, s így egy jó 2 mérettel kisebb bringán, futócipőben csapattam a B784-vonatban a pénteki egy órás átmozgató tekerést. Hát olyan boldogan mentem életem első névre szóló mezében Extrememan-város környékén! A kis kezdő csíra az avatott Ironman-ek között-mögött.  Na jó, a helytelen geometria miatt már 10 perc után majd’ csillagokat látott a csontos kis popóm, de így legalább nekem is fájt valami ezen a hétvégén. Fiúk-lányok, annyira köszönöm, hogy alám adtátok a cuccokat! <3
Ezen kívül számos fotót készítettünk az Extrememan felirat előtt, más se látszik a fészen, csak ezek; délután pedig pontosan akkor állítottuk a sátrunkat a futópálya mellett, amikor jól esett, muhaha. Este vacsi, kis tészta-party, főztem, készülődés ezerrel, megbeszélés, idegeskedés, telihold a felhők mögött stb.
Ééééés felvirradt a nagy nap… dörgésre, villámlásra. Enyhén szólva izgalmasan indult, áldom is az introvertált természetemet, hogy stressz alatt is tudok kussban nyugodt maradni. Egyben leértünk Gyékényesre, s láttam a rajtot, amit annyira vártam már, élőben. Azt még nem tudom elképzelni, hogy belegázolok halált megvető bátorsággal ebbe a tóba, és kétszer átúszom (inkább azt, hogy úgy megyek majd bele leghamarabb kb. 2 év múlva, hogy csak ne haljak meg :D), de hát a félmaratont se tudtam még nem is oly rég elképzelni. Szólt a Vangelis (asszem itt nem sírtam, csak az eredményhirdetés alatt), majd kis áramszünet után eldördült az ágyú! A cápák úsztak, aztán kijöttek kicsit szaladni, majd megint úsztak, aztán kiszaladtak a bringájukhoz, és eltekertek a naplemen…. helyett Nagyatád felé.
Versenyzőink vigyázó tekintetünk égisze alatt kizúztak a depóból, mi meg vissza Atádra, illetve Norbi és Edit a pálya mellé, aztán meg a futás mellé szintén 2 részletben a hűtőtáskás arzenállal. Izgultam bakker, hogy jól csináljam, nehogy kiessen a kezemből a kulacs, hogy el tudják venni, hogy halljam, mit kiáltanak, nehogy valami rosszat mondjak, egyszóval, nehogy elbazilikázzak valamit, mert azt nem éltem volna túl. De tényleg. Így utólag már persze látom, hogy kicsit bátrabbnak kellett volna lennem, de szerencsére, első bálozóként, én csak max. 25%-a voltam a frissítő-teamnek. Itt Barack és Norbi voltak az ászok, mert már mindkettejüknek van rutinja, nagyon tudták, mit és hogyan kell csinálni. Norbi le is futott Nóri mellett egy laza 15 km-t, asszem az utolsó 3 kört, és ha lett volna különdíj a versenyen a segítőknek, akkor azt ő kapta volna.
Retrospektív átgondolva, legközelebb –ha valamikor újra rámosztják ezt a tisztséget– már okosabban csinálom, megemésztve az itt látott-hallottakat, fogok tudni előre gondolkodni, és ezt-azt kérés nélkül is kézbeadni, mellettük futni hosszabban, határozottan beszélni stb.
Estefelé minden versenyzőnk célba ért. Kelemen Nóri, a Terminátor oltári nagyot ment, a futás közben sokszor ijesztően festett, de láttam rajta, hogy kábé ha beledöglik is, végigmegy. Vele most találkoztam először, eddig csak a fészen láttam, és nagyon örülök, hogy megismerhettem; egy fantasztikus, kedves tündéri ember, és remélem, idővel fogok vele a pályán is találkozni. Edzőbám is kitett magáért, oltárit bringázott, és végig teljesen vállalhatóan viselkedett, és én érzem magam megtisztelve, hogy része voltam a frissítőcsapatának. Ezt a nyugalmat és végtelen erőt, ami belőle árad, vénásan kellene adagolni. Nagyok vagytok, gratulálok! A többi csapatmezes (vagy nem) emberünk is teljesítette a saját távját, akit megismertem, annak hajráztam, és nekik is gratulálok még egyszer!
No, ez messze nem teljes így, sok mindennel ki lehetne egészíteni, tudnék még pár napot ülni rajta, de már így is hosszú lett, viszont a lényeg nagyjából benne van, így hát kilövöm az éterbe.
9
május
A második

Hetek óta agyalok, hogy mi legyen a 2. poszt. Van már kb. 6 piszkozatom, de azok sose itthon íródtak meg, és mire hozzájuk nyúltam újra, már nem találtam a fonalat. Fogom most az egyiket, az pont ilyen másodiknak valónak néz ki, lássuk mi sül ki belőle :)

Magdi vagyok, 30 éves, és legszebb reményeim szerint jövőre teljesítem a féltávú Ironmant. Edzőbával a bjutifulfrendsip még gyerekcipőben jár, szóval azt hiszem, még egyikőnk se igazán biztos benne, hogy mit várhatunk tőlem (bár az is lehet, hogy ő már frankón sejti, hogy mi lesz belőlem, csak megtartja magának, amivel egyébként abszolút egyetértek). Ősszel félmaratont, azt februárban megbeszéltük. Aztán, hogy mikor lesz ebből triatlon, az csak azon múlik, hogy mikor leszek végre képes hajlandó úszni a mély medencében is, és aztán nyílt vízben. Nem az a kérdés, hogy úszok-e, hanem, hogy mikor. Múlt szombaton egyébként megint szintet léptem úszásban, úgy érzem. Kezdem végre tényleg érezni és tudni, hogy tudok úszni. A mélyvízpara kezd gyengülni :)

 

9
május
Bevezető

A velős gondolat a címsorban a Felhőatlasz c. filmből származik.

https://www.youtube.com/watch?v=jIxC5vxH6KU&t=4s

 

Tavaly úgy döntöttem, hogy átlépem bizonyos saját szabályaimat, azaz korlátaimat. Olyanok voltak ezek mint pl. "nekem nem megy a futás", "nem tudom rávenni magam a rendszeres mozgásra", "béna vagyok megtanulni úszni (és félek a mélyvíztől)"... Továbbá, volt még olyan szabályom is, mely szerint nem vagyok jó csaj, illetve, "á, nem érek fel x, y dologhoz, kevés vagyok hozzá", "a férjemnek biztos nem is tetszem igazán" stb. Namármost, ha valakinek ilyen tündibündi kis komplexusai, feloldatlan sérelmei, problémai (hívják démonoknak is) vannak, az elég valószínű, hogy nem boldog a bőrében, és benne van egy megalkuvás(ok) útján kialakult helyzetben, ahogy benne voltam én is. Viszont éreztem, tudtam nagyon jól, hogy az aktuális helyzet nem jó, nem egészséges, nem fenntartható, hiszen többnyire szenvedtem, állandóan kételkedtem, vívódtam, negatív voltam - túlnyomórészt a rosszat láttam meg magamban meg másokban is, és az a bizonyos pohár félig üres volt. Egy évvel és egy hónappal ezelőtt elegem lett, behúztam a kéziféket, jól felrúgtam a bilit, mert én mégsem ilyen lovat (jövőképet) akartam, majd áprilisban visszaköltöztem ide Bp.-re. A magánéleti részletekbe, hogy mi merre-hogyan-hány-lépés, most nem akarok belemenni, nem vagyok én se egy matyóhímzés, na. Elkezdtem újrakalibrálni magamat, és nekiálltam leásni ahhoz a vízióhoz az ideálisnak gondolt énről, melyet már jó ideje dédelgettem az elmém egyik kis hátsó polcán. Szép lassan, valamikor nyáron kezdett megérni a gondolat, hogy bizony, tényleg triatlonozni akarok (pontosabban inkább az, hogy belevágok, mert most már bele merek vágni), és megtanulok úszni is, hiszen mindig csak ez tartott vissza. Májusban vettem egy országúti bringát (még triatlonos tervek nélkül), és szeptemberben kezdtem el úszni tanulni. Azóta van már edző, támogató-hozzáértő rokon, barát, és végül, de nem utolsó sorban, egy olyan én, aki kezd már hasonlítani arra, aki, még bőven a komfortzóna túloldaláról, rég lenni akartam.

Részletek, szereplők, mellékvágányok, folyt.köv. hamarosan. Maradjanak velünk :)